Prológus

Sziasztok :)

Megérkezett a prológus. Nem nagy szám de szerintem előszónak megfelel.

Azért ugye kapok hozzá pár komit *.*

Puszy Aly

A repülés olyan, mint az élet. Amikor valami fergeteges dolog történik, veled repülsz, szárnyalsz a fellegek felett. Olykor-olykor a felhők eltakarják a csodás látványt, de van ott valaki melletted, aki támogat. Aztán a felhők szétszélednek és újra boldog vagy. Egy ideig. Mert ha rosszkor vagy rossz helyen a légörvény magába szippant. Egy pillanat alatt történik meg a katasztrófa és zuhanni kezdesz. Olykor-olykor még látod a remény sugarát, de a szíved mélyén tudod, hogy a végzet az ajtódon kopogtat. Hallod mégse tudod elhinni. Zuhansz az örök sötétségbe, mert a napod, ami megvilágította a haszontalan életed elment. Magával vitte az összetört szívedet, és vele együtt a lelkedet is. Mi értelme akkor a világon lennem? Régen még azt mondtam volna, hogy semmi. Nélküle élni? Nevetséges. De amikor telefonon közölték az anyám és a nevelő apám halálhírét, és a húgom életben maradását másképp kezdtem el látni a világot. A felelősség, e csöppnyi gyermek iránt olyan hatalmasra nőtt, hogy azt szavakkal leírni nem lehet. Nővére helyett anyja voltam. Megtanítottam járni, beszélni és biciklizni is. Ott voltam vele a temetésen és fogtam a kezét, amikor először lépett be az óvoda kapuin. Sírtam, amikor az anyák napi ünnepségen nekem adtam a virágot, és amikor a karácsonyfa alatt meghitten bontogatta az ajándékokat. Öröm tölt el, amikor vékony ajkain boldog mosoly játszik, és amikor ő sír én is vele együtt sírok. Olyan mintha egy láthatatlan, ám nagyon erős - talán széttörhetetlen - kötelék lenne köztünk. A légtéri csöndet a hangos bemondón megszólaló kapitány törte meg. A gépen mindenki egyszerre kezdett el mocorogni és pakolászni. Mellettem kuporgó kis tündérke is elkezdett mocorogni. Finoman simogatni kezdtem a vállát.

- Carly, kicsim megérkeztünk - suttogtam neki lágy hangon. Ekkor végre rám emelte azokat a hatalmas kék szemeit, amit anyutól örökölt. Kicsiny kezével ki simította az arcából a gesztenyebarna haját és egy óriásit ásított.

- Azért be ne kapj - mondtam kuncogva, mire kivillantotta pici fehér fogait.

- Nem terveszem. Szerinted lesznek gyerekek ott ahol lakni fogunk? - kérdezte elgondolkozva miközben levettem róla a piros takarót és összehajtva a rózsaszín hátizsákjába tettem.

- Biztos vagyok benne. Olyan helyre költözünk, ahol a környék hemzseg a gyerekektől - válaszoltam őszintén - Lehet, hogy pár osztálytársad is arra lakik - tettem hozzá bizakodva.

- De ugye mi mindig együtt maradunk? - tette fel a váratlan kérdést. Abbahagytam a pakolást és ráemeltem a tekintetem.

- Figyelj rám Carly. Ha törik, ha szakad, mi mindig itt leszünk egymásnak. Semmi és senki nem választhat minket szét értetted?- mondtam neki halál komolyan. Sajnos a kíváncsiságát tőlem örökölte, így nem hagyta annyiba a dolgot.

- De mi lesz, ha érted el jön a szőke herceged?

- Tudod járt már nálam a szőke herceg fehér lovon. De be kellett látnom, hogy ebben a mesében nem én vagyok a királylány - mormoltam és a forró könnyek szűrni kezdték a szemem. Szerencsére sikerült őket visszatartanom, és Carly se kérdezgetett tovább. Elkezdtem összerakni a színezőket és ceruzákat majd azt is beraktam a testvérem táskájába. A maci fejét külön kérésre kint hagytam. Feladtam Caitlyn cipőjét a lábára, és én is rendbe szedtem magam. Mire végeztem a repülő már ereszkedni kezdett Oxford felett. Az új otthonunk felett...