Na büszkén jelenthetem be, hogy végre valahára elkészült a feji :D Nem fogok magyarázkodni, mert úgy tudom, hogy nem kötelességem nap mint nap órákat ülni a gép előtt - na jó nem mintha most más csinálnék, de tök nyolc. Az előző fejezetekhez sok olyan komit kaptam amibe magyarázatokat kerestetek az alacsony komiszámra. Most mindenkinek felhívom a figyelmét, hogy az előző fejezetben egy szót se panaszkodtam ti pedig ok nélkül kioktattatok ( Tisztelek a kivételnek!) Két hét alatt 17 kommentár érkezett, és most nem érdekel, hogy ki volt lusta és ki nem. Lehet, hogy egy kicsit felkapom a vizet, de nem esett valami jól amit írtatok. Lehet megsértődni ha nem tetszik és el lehet menni! nem kötelező olvasni a rinyálásomat nem kötelező komikat írni se feljönni a blogomra. Én döntök, hogy mikor lesz friss, hogy mikor állítok komihatár és minden döntés az én kezembe van! Most sokan gondolom felkapják a vizet, meg minden de azért nekem se esett jól a kioktatásotok. Egyik rossz jellemzőm, hogy az aprócska dolgokat is a szívemre veszek. Akinek nem tetszik ismétlem el lehet menni! A nyakamon van a fél év, a költözés és elárulom, hogy még egy rohand dobozt se töltöttem meg mert ezen a fejezeten dolgoztam éjjel! Most lehet megsértődni meg minden, lehet lehordani komikban meg amit akartok! ( Azok akik pedig támogattak, ne vegyék a szívükre ezeket a sorokat. Nem nektek szántam ) És elárulom, hogy akár mennyire is tisztelitek és lehordjátok a fáradozásomat mindegyikőtöket szeretem.
Edward Cullen szemszöge
Miután Alice olyan sietősen elhajtott, én is mihamarabb távoztam a nappaliból. Nem akartam a nővérem kibukásának, újabb célpontja lenni. Inkább kiugrottam a legközelebbi ablakon, és bevetettem magam az erdőbe. Úgy is elég régen vadásztam. Egyszerűen kikapcsoltam az agyam, és ráhagytam magam a vadászösztöneimre. A lábam szinte magától mozgott, süvített a fák között. Hirtelen megéreztem a tőlem harminc-negyven méterre lévő csorda illatát. Nem tétlenkedtem, nyomban utánunk iramodtam. Az állatok, megérezték, hogy veszély leselkedik rájuk így menekülőre fogták az útjukat. De előlem nem tudtak elfutni. Lesből támadtam rájuk, és pár pillanat múlva már éreztem a forró nedvet a számban. Miután végeztem, eldobtam magamtól a tetemet, és végig néztem magamon. Sehol egy karcolás, egy vérfolt semmi olyan dolog ami bizonyítaná, hogy egy szörnyeteg lakozik bennem. Pedig az vagyok, hiszen csak egy ilyen rémség válik meg a saját boldogságától. De bár mennyire is fáj nekem, nem z én erényeim vannak előbbre. Inkább szenvedek halálom napjáig, mint hogy ártsak annak a szegény védtelen lánynak, akit mindennél jobban szeretek. Utálom, nem is egyszerűen rühellem bevallani, hogy igaza volt a húgomnak. Nem kellett volna elengednem. Vele kellett volna lennem amikor a szülei meghaltak, és amikor egyedül maradt a húgával. Segítenem kellett volna neki, ott lenni mellette jóban rosszban. Hiszen most, öt év elteltével - megjegyzem akár eltelt öt év akár nem Bella semmit nem változott - már alig ha lehet nála esélyem. Biztos vagyok benne, hogy sorban állnak előtte a férfiak, és mind ugyan azt akarják amit én. Elnyerni Bella szívét - és kezét. De vajon nekem még van lehetőségem? A legtöbb lány gyűlölni szokta a ex-pasiját a szakításuk után, de fogalmam sincs, hogy Bella most mit érez irántam. Hiszen az ő agya másképp működik mint a normális embereké. Ő különb tőlük, sőt nem is lehet összehasonlítani őt a többi átlagos hétköznapi föld lakóval. De mit tehetnék, hogy bebizonyítsam az iránta érzett szerelmem?
Azt, hiszem itt az ideje segítséget kérnem a mi idegesítő házi törpénktől. Amint ez a gondolat átszaladt az agyamon a telefonom vadul rezegni kezdett a zsebembe. Egy ügyes mozdulattal kikaptam a farmer zsebemből, a kis kütyüt és megnyitottam az új üzenetem.
Már intézkedek a Bella visszaszerzésében. Nem is tudom, hogy megérdemled e a történtek után...Ha hallgattál volna rám, akkor most nem kéne a nyakamat törnöm azért, hogy pár szót váltsak a legjobb barátnőmmel! Ne hidd, hogy ezt csak úgy megúszod. Majd behajtatom a számlát ha Bella megint velünk lesz. Addig is menj és élvezd a partit :D Van ott egy kis csöppség akit feltétlenül meg kell ismerned! Puszil kedvenc imádott kishúgod Alice
Hát néha tényleg elgondolkozok, hogy mi lenne velem e nélkül a pöttöm búgócsiga nélkül. Persze egyértelműen semmi, de ezt az életbe nem vallanám be neki. Eleresztettem egy aprócska mosolyt az üzenet olvasása közben, és egy ügyes mozdulattal visszacsúsztattam a kis kütyüt a farzsebembe. Az utam most egyenesen a szobámba vezetett, de amikor már a ház közelébe jártam hallottam a hangos gyerekzsivajt. Tényleg, rettenetesen szerettem volna megismerni szerelmem testvérét. Leginkább a kíváncsiság hajtott, hogy vajon mennyire hasonlít rá. Külsőleg és persze belsőleg is. Abba természetesen biztos voltam, hogy olyan jószívű és kedves mint a nővére. Az a csodálatos angyal, akinek bőre mint a bársony és ajka mint a méz...Még mielőtt újra nekiállhattam volna életem értelmének fantáziálásával - bár az igazat megvallva én csak a tényeken elmélkedtem - már a szobámba találtam magam. Gyorsan lecseréltem az, Alice szerint koszos ruháimat és egy kicsit rendbe szedtem magam, hiszen nem akartam halálra rémiszteni a gyerekeket. Majd amikor már sok hónap elteltével már tényleg úgy néztem ki mint egy átlagos földi halandó csatlakoztam a többi családtagomhoz. A sok gyerek mind, mind fekete talár viselt és mindannyian boldogan szaladgáltak a nappaliba. Nem is nagyon vettek észre - nem tudom, hogy ennek örüljek e vagy ne - lazán nekidőltem az ajtófélfának és a szememmel a húgomat kerestem. Az egész helyiséget végig pásztáztam, de úgy látszott, hogy Alice még nem ért vissza a sürgős dolgából. A nővérem egyesével fogadta az összes vendéget az ajtóba, akik mint nagyon sűrűn érkeztek. Esme a gyerekeket terelte a nappaliba a két jómadár pedig - akik a bátyáimnak mondják magukat - szótlanul túrték, hogy a vendégek lovaknak használják őket - vagy talán a jelen esetben seprűnek?
- Bocsánat a késésért, de nem találtunk ide. Gyönyörű ez a ház magatok terveztétek? - vonta fel a figyelmem az egyik újdonsült vendégünk, aki két kislány kezét szorongattam. A nő maga fiatal volt olyan 25-30 körülinek mondanám - bár ahogy látom tartja magát - bőre sötétebb volt a keleténél és arcát vöröses barna tincsek keresztezték.Az egyik kislány világos szőke hajó volt és láthatólag egy kicsit megvolt szeppenve a sok szaladgáló gyerek láttán. Tengerkék aprócska szemeivel ismerős arcokat keresgélt és szorosan markolta a sötétkék autós csomagolópapírba csomagolt ajándékot. A másik kislány ellenben nagyon bátornak tűnt, és olyan...ismerősnek?
Háta közepéig érő dús mahangói színű haja göndör loknikba lógott a vállára és furcsa zöldes barna szeme a kíváncsiságtól csillogott. Porcelán bőre alatt sebesen száguldozott a csodálatos aromát árasztó vér. Szerencse, hogy vadásztam mert a bennem lakozó szörnyeteg vágyott volna ennek az apró lénynek a vérére - ennek a gondolatára borzongás futott át a testemen. Az agyam először nem akarta közvetíteni a hasznos információkat, de végül elkönyveltem magamba, hogy ez a lány Bella húga, Caitlyn Dwyer. Első dolgom a gondolatai leellenőrzése volt. Meg kell mondjam eléggé meglepődtem amikor a kislány gondolatait csak úgy halottam mint a szél suhogását. Csak akkor tudtam, egy-egy gondolat fonalat elkapni amikor minden erőmmel Caitlyn-re összpontosítottam. De gyönyörű ez a a ház. Persze a mi házunk se csúnya, de ez valami hatalmas. Adam nagyon szerencsés, hogy ilyen nagy és szép családja van. Na meg, hogy vannak szülei... - ekkor a lelki szemeim előtt megjelent egy még halványabb kép. Egy autó reflektorai aztán egy hangos női sikítás és a koccanás. Tehát így halt meg Bella édesanyja. Szörnyen sajnáltam ezt a kislány, hogy szülök nélkül kellett felnőnie de ezzel egybevetve maximálisan biztos vagyok benne, hogy szerelmem kitűnő nevelésben részesítette a húgát.
- Semmi baj, nem késtetek le semmiről. Még bőven várunk vendégeket - mosolygott Rosalie a vendégeinkre, majd leguggolt a két kis gyermekhez - Na és kit tisztelhetek meg ezeknek az aranyos kislányoknak a személyébe?
- Én Emily White vagyok - mondta csöndesen a picike szőke kisleány.
-Én pedig Caitlyn Dwyer, de szólítsanak csak Carly-nek - mondta magabiztos mosollyal az arcán Bella húga. Rose egy kicsit megdöbbent ettől a váratlan magabiztosságtól, és kérdően nézett Jenny-re. A gondolatai arról árulkodtak, hogy nem tudja most melyik gyerek kihez tartozhat. Elfojtottam egy nevetést, és próbáltam úriember módjára viselkedni végül is most az unokaöcsém születésnapját ünnepeljük.
- Emily az én lányom, Carly pedig az egyik barátnőm húga. Sajnos ő bizonyos magán ügyek miatt nem tudta elhozni így engem kért meg rá - mondta olyan hangon, hogy még én is éreztem a benne bujkáló fenyegetést. Talán ez a nő tud valamit ami nekem sokat segíthetne.
- Oh, értem. Nos akkor lányok menjetek vegyétek fel azokat a fekete talárokat és mindjárt osztok pár varázspálcát is - mire Rose száját elhagyták az utolsó szavak a lányok már futottak is, hogy beszerezzék a kellékeket. A buli nemsokára kezdetét vette. A szülők ránk - vérszomjas vadállatokra - hagyták gyermekeiket. Esme és Rose felügyelte a beosztás, és ők hirdették ki, ki melyik házba került. Mivel Adam más, több mint nyolcvanszor nézette velem végig az eddig elkészült részeket, így nagyjából tudom tájékozott vagyok a Harry Potter világába. Emmett már szinte fanatikusan rajong ezért a varázslós sztoriért, és nem rég Jasper is beszállt a fan klubba. Igazából, én nem is nagyon figyeltem, hogy kit hívnak ki, de azért egy névre mégis felemeltem a fejem.
- Dwyer, Caitlyn - mondta fennhangon Rosalie és a Carly fejére húzta a ütött kopott süveget. Nálunk nem ő, hanem Esme mondta meg a végeredményt, mivel az elmúlt napokban - Emett és Jasper nagy bánatára - nem bírtuk szóra bírni a több tíz éves kalapot.
- GRIFFENDÉL! - mondta boldogan, és megvárta amíg a kislány visszaszalad a barátaihoz. Ezek után következtek a kihívások. Én a próba első felét a konyhába töltöttem, mivel drága anyukám befogott engem egy kis munkára. Valami idétlen italokat kellett kevernem, aminek már a szagától is felfordult a gyomrom. Mikor már Esme látta, hogy a "rosszullét" kerülget átvette tőlem a munkát. Az agyam vészesen pörgött, és kerestem a jobbnál jobb megoldásokat arra, hogy beszéljek Carly-val. A második kihívás után esélyem se volt, mivel ő nyerte meg a medencés versenyt, és a társai öröm ujjongásait kellett hallgatnia. Az állás így döntetlenre állt Adam és Carly közt, mivel az unokaöcsém nyerte az első versenyt. Az utolsó labirintusos versenyt a teraszról nézhetem végig, ahonnan kitűnő kilátás nyílt az egész kertre. időközben befutott az én izgága húgocskám is egy harminc két fogas vigyorral. Én szokásomhoz hívem, "óvatosan" és "finoman" na meg persze "kedvesen" lerohantam.
- Na? Beszéltél vele? Hol van? Egyáltalán jól van? Isten szerelmére mondj már valamit! - estem neki feszültem. Erre csak egy láthatatlan kulccsal lezárta a száját és eltátogott nekem egy "Majd megtudod"-ot, és ez után kisétált az ajtón. Rosszallóan megráztam a fejem, hagytam, hogy a lábaim maguk vezessenek. Nem kis meglepődésemre, a gyönyörű hollófekete zongorámhoz értem. Ujjaimat óvatosan végigsimítottam az elefántcsont színű billentyűkön és a fülembe újra és újra felcsendül Bella altatójának dallama. Nem kellett nagyon rábeszélnem magam, pár másodperc múlva már lágy zeneszó töltötte be az egész szobát. Miközben lenyomtam a billentyűket magam elé képzeltem Bella csodálatos szív alakú arcát és az utolsó találkozásunkat, amiről Ő mit se tud. Annyira beleéltem magam az álmodozáslásba és a zenébe, hogy észre se vettem, hogy az összes gyerek engem bámul, őszinte csodálattal. Legtöbben törökülésbe, foglaltak helyet a szőnyegen, de volt olyan is aki csak állt mintha földbe gyökerezett volna a lába. Csak egy valaki volt olyan bátor, hogy oda jöjjön hozzám.
- Megtanítasz erre a dalra? - kérdezte tőlem nagy szemekkel. Őszintén meglepődtem, amikor észrevettem, hogy a hangja magabiztosan cseng, és nincs benne semmi félelem.
- Persze, gyere csak - tártam szét a karom és ő beült az ölembe. Mélyet szippantottam a finom illatából - persze azért nem olyan édes mint Belláé - és az ujjait ráhelyeztem a csont fehér billentyűkre. Mindenki lélegzet visszafojtva várta mi fog ebből kisülni, de büszkén állíthatom, hogy az eredmény fantasztikus volt. Carly tökéletesen nyomta le - egy kis segítséggel természetesen - az összes hangot, és a végén együttes erővel eljátszottuk az altatót. A kislány mosolyogva nézett fel rám amikor véget ért a dal, és nyomot egy cuppanós puszit az arcomra.
- Köszönöm - mondta és már futott is a többi gyerek után az ebédlőbe, hogy ő is kapjon egy szelet tortát. A következő órákban az összes gyerek az ebédlőben evett, vagy éppen bájitalt főzött. Aztán Emett és Jasper bevették magukat, hogy a kis "lurkók" ne unatkozzanak. A végén annyira eldurvult a játék, hogy fogadott anyukám egyik vázája áldozatul esett Em hatalmas könyökének. Ma kivételesen Esme se haragudott meg a fiára, de persze abba biztosak voltunk, hogy ennek még meg lesz a számlája. Úgy hét óra felé már szállingózni kezdtek a szülők, és a nappali szépen lassan kiürült. Már csak öten játszottak Adam újdonsült játékaival. Az ikrek, egy Will nevezetű kis srác Emily és Carly. Esme dudolva csomagolta el a megmaradt tortát, Rose és Em egy más karjaiba figyelték a boldog gyerekeket míg pöttöm panna állandóan az ablakot bámulta.
- Mond csak kicsi Alice vársz valakit? - kérdezte Esme egy vizes tányérral a kezébe. A húgom kivillantott egy nagy Emmett-féle vigyort is visszafordult az ablakhoz. Nem sokkal később egy autó fordult be a bekötő útra és egyre közeledett. Abba biztos voltam, hogy ezt a kocsit még életembe nem láttam, és a vezető gondolatait se halottam. Olyan volt mintha a kocsi magát vezetné. Na jó Edward most már tényleg leállhatnál a lehetetlennek tűnő fantáziálásoddal - torholtam le magam gondolatban és ezzel egy időbe Alice felsikított.
- Itt van! Végre! Itt van! - ugrándozott mint a többi hat éves kis gyerek. A kocsi leállt a ház előtt, és a sofőr, jó sok idő hezitálás után kiszállt és megnyomta a kapucsengőt.
